https://www.ivanyiorsolya.hu/

“Az utóbbi 30 napban 13 repülőutam volt, ebből 4 éjjeli járat volt.", írja nekem Szilvi és nem, nem valami multinál menő menedzser, hanem divattervező Londonban. 50 évesen fogta magát és úgy döntött, hogy kipróbálja magát ott, ahol a divat annyit hoz a konyhára az országnak, hogy valóban komolyan veszik. 

Mindent lerajzoltam, az iskolában csak az irodalom és a művészettörténet érdekelt, mondja Szilvi. Mindig is divattervező akartam lenni, az egyik legkorábbi emlékem, hogy gombot próbálok felvarrni. Az Iparművészeti Főiskola (ma MOME) elvégzése óta folyamatosan a szakmában dolgozom, nem sokan vagyunk így ezzel, nincs sok munkalehetőség, kevesen tudnak a szakmában maradni, talán ha 30%-nak sikerült.

Szűcs Terézzel, volt tanítványom a Budapesti Divatiskolából, egy hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltuk 2005-ben, hogy jelentkezzünk a Divatolimpia elnevezésű tervezői versenyre, ez olyan jól sikerült, hogy rögtön meg is nyertük. Így született meg a Blue Paprika márka, úgy éreztük, hogy nincs olyan márka Magyarországon, amely képes a kortárs divatot ötvözni a magyar népművészettel úgy, hogy elkerülje a giccs, a csicsa kategóriát, de mégis karakteresen bemutassa ezt a fantasztikusan gyönyörű világot. 10 évig rengeteg hazai és külföldi design vásáron is részt vettünk, volt saját helyünk is az Eventuell Galériában. 

A másik célkitűzésünk, - és ne feledjük 2005-öt írtunk -, a slow fashion volt. Az az elképzelés, hogy olyan darabokat hozzunk létre, amelyeket hosszú időn keresztül tudunk hordani (10-15 év) trendektől függetlenül, de a design mégis frissnek hasson és a minőség se csorbuljon. A képeket elnézve, 7 év után is boldogan felvenném a darabokat, szóval azt hiszem, sikerült ezt a célt teljesíteni. 

Ezek a képek a Blue paprika 2012 tavaszi-nyári kollekciójához készültek, a fotókat Martin Wanda készítette. 2012-ben Wanda főiskolás volt még, 2016-ban pedig már Londonban dolgoztunk együtt. A kollekció jó példa arra, hogy ha tudatosan a slow fashion (ezzel a kifejezéssel amúgy akkor még nem is találkozhattunk volna, mert nem létezett) szerint tervezünk, akkor időtálló darabokat tudunk létrehozni. A legviccesebb, hogy a 2019-es tavaszi-nyári kollekciók egyik fő újdonsága a pink és a piros keverése, tompítva egy nude árnyalattal! 

Aztán eljött a pillanat, amikor azt kérdeztem magamtól, hogy elég jó vagyok-e. Elég jó lennék-e valódi versenyhelyzetben, valódi szereplőkkel nemzetközi pályán? Előtte 25 évig dolgoztam Magyarországon, Dániában és Törökországban, úgy éreztem már tényleg jó vagyok és óriási szakmai tapasztalatom van.

Nem feltétlenül Londonba vágytam, pályáztam állásokra Bangladesben, Kínában, Németországban, de végül egy fejvadász ezt ajánlotta. Nem sokat gondolkoztam, London a divat egyik központja, ha benne van az önéletrajzodban, hogy dolgoztál Londonban, azonnal piacképesebb leszel. 

50 évesen fogtam magam és nekivágtam Londonnak, egyedül. Barátnőm és üzleti partnerem, Szűcs Teréz már fél évvel korábban Londonba költözött, az érkezésem napján megmutatta, hogy kell használni az Oyster kártyát és megosztott velem néhány praktikus infót a londoni élethez, aztán mindent magamnak kellett felfedeznem.

Londonba költözésem szó szerint ütősre sikerült. Az első munkahetem végén lebandukoltam a Temze partjára, átmentem az úton és persze a rossz irányba néztem. Majd egy nagy ütést éreztem a fejemen, ugyanis egy csapat bringás sodort el a figyelmetlenségemnek köszönhetően. Amikor magamhoz tértem, rengeteg ember állt körülöttem, el voltam rendezve életmentő pozícióban, a kabátom a fejem alá gyűrve és egy bringás sisakos pali simogatott, hogy minden rendben lesz. Mentő, kórház, 3 óra várakozás a vizsgálatra, miközben folyamatosan csöpögött a vér a fejemből, felszakadt a fejem, a szám és megrepedt két bordám. Borzasztó fájdalmaim voltak két hónapig, de nem mertem otthon maradni, mivel a szerződésem úgy szólt, hogy 6 hónap a próbaidő, egy hét felmondással. Arra gondoltam, ha rögtön betegszabadsággal kezdek, meglesz a véleményük rólam.

A munkaköröm magyarra fordítva talán kereskedelmi divattervező lehetne. Egy úgynevezett supplier (beszállító) cégnek dolgozom, női ruha kollekciókat tervezünk. Ezt úgy kell elképzelni, hogy bejönnek hozzánk a showroomba a különböző márkák, például a Dorothy Perkins, a Next vagy a C&A, kiválasztják ami tetszik nekik, mi pedig legyártjuk és kiszállítjuk. Így ők pénzt és időt spórolnak, nem kell nekik házon belül kollekciót kifejleszteni és legyártatni.

Fél évembe került felvenni a tempót, de még a mai napig is nagyon nehéz tartani napi szinten, minden sokkal gyorsabb és sokkal többet kell letenni az asztalra. Nyilván ha 20 éves lennék, akkor már rég megszoktam volna.
Amit nehéz megszokni Londonban, hogy mindenki iszonyúan  stresszes, én is. Óriási a nyomás a munkahelyen, egyrészt ez egy versenyszféra, kint is húszan állnak sorban a te helyedre, másrészt ilyen ez a kereskedelmi tervezés-fast fashion, tényleg nagyon gyors az egész folyamat, ami reggel még jó volt, lehet hogy estére már elavult és azonnal át kell tervezni. A műszaki dokumentáció is milliméter pontos kell, hogy legyen: a tengerentúlra küldöd emailben, nem tudsz odaszaladni a műhelyben a varrónőhöz, hogy ja bocs azt nem úgy gondoltam. 

Ez egy szenvedély, ez visz előre, semmilyen kudarcot nem neveznék mellényúlásnak, mert rengeteget tanultam belőlük. Sokszor voltam padlón szakmailag, és hittem azt, hogy most már elég volt, inkább levágom a kezem, ha még egyszer bármit is tervezek, aztán mégis itt vagyok.

Semmin nem változtatnék. Még csak azt se mondanám, ha újra 20 éves lennék, akkor rögtön külföldön kezdenék dolgozni, mert a gyerekeimet Magyarországon tudtam felnevelni, egy nyugodt, biztonságos környezetben, ahol azokat az alapokat kapták meg, amiket fontosnak tartok.

A  munkaidő minimum 9 óra, néha kicsit több és ezért estére vegetatív állapotba kerülök. Sok szakmai utazásom  is van (Távol Kelet: gyárlátogatások, tárgyalások), ilyenkor előfordul, hogy 3 hetet dolgozom egyben pihenőnap nélkül. A hétvége a kikapcsolódásé, akkor jönnek a múzeumok és sokszor egy 1 napos út London közeli kisvárosokba, történelmi helyekre..Amíg itt vagyok szeretnék minél többet helyet látni. Nagy ritkán elmegyek egy jóga órára vagy táncórára, de inkább csak próbálom túlélni a hetet és hétvégére hagyni a pihenést. Rövid távú tervem még a 80 betöltése előtt, hogy egyszer megtaláljam az úgynevezett work-life balance-ot.

Nem igazán tervezek előre, viszont az újratervezés királynője vagyok. Ha valami nagyon balul üt ki, próbálom nem a sebeimet nyalogatni, hanem szaladni egy új irányba és megnézni van-e ott keresnivalóm. Fogalmam sincs, mi lesz velem 5 éven belül, de bármi lehet és az ellenkezője is! Az biztos, hogy az utazás nagyon fontos számomra, már gyerekkoromban megcsípett a travel bug. Öt évet éltem Algériában a szüleimmel, csak felnőtt fejjel értettem meg mekkora nyitottságot köszönhetek ennek, így egyáltalán nem lepődöm meg a szokatlan helyzeteken.

Arra gondoltam, mindig csak nézegetem az Advanced Style képeit, de amikor rám kerül a sor, már nem vagyok akkora hős.. Egy nap aztán bátorság próbát tartottam, beöltöztem, ahogy a leginkább kedvemre való volt és elmentem egy valódi angol tea délutánra! A metrón és az utcán csak enyhén bámultak meg, de a szállodában és később egy múzeumban már többen odajöttek gratulálni, hogy milyen állati a fejdíszem! Szóval jelentem túléltem és igyekszem ezután is bátrabbnak lenni!

Hogy kik inspirálnak? Meglepő módon, nem ismert divattervezőket fogok felsorolni, számomra Marie Curie, Amelia Earhart vagy Teréz Anya a példakép. Kevés olyan sikeres divattervező van, aki meg tudja tartani emberségét, empátiáját és segítőkészségét. Persze, gyilkos a verseny és ezért bármit be lehet vetni, de én még nem adtam fel azt, hogy bebizonyítsam, lehetek anélkül is sikeres, hogy másokon áttaposnék. 

Kedvenc helyeim Londonban: Richmond park, Victoria and Albert Múzeum, a Dennis Severs House, Sir John Sloane Múzeum. Étteremben nincs konkrétan egy kedvenc, inkább a street food marketeket szeretem: Camden Market, Greenwich vagy a Brick Lane Sunday Market.

Zene: Mindenevő vagyok, viszont a country és a sramli zenét nem tudom elviselni. De Sir Tom Jones és James Brown mindent visz nálam.

Könyv: Elképesztően gyorsan olvasok, általában szimultán kettőt akár hármat is egyszerre a különböző szobákban, gondolkodtam már rajta, hogy ezt a képességemet hogyan lehetne kamatoztatni. Most az ágyamnál Vivienne Westwood életrajzát olvasom, utazás közben pedig Tan Twan Eng: Esőcsináló című regényét. Nagyon szeretem az olyan könyveket, ahol az író behúz egy teljesen ismeretlen atmoszférába az aprólékos leírásokkal, ebben a regényben éppen az 1930-as évek Penangjába (Malajzia). Valahol ez is utazás..

Mottóm: Nem az a bátor ember, aki nem fél, hanem az, aki legyőzi a félelmét. - Nelson Mandela

*******************************************************************************

ÉLJENEK A 40 FELETTI NŐK! 
A NeverOrdinaryWoman a 40 feletti nők találkozóhelye, blog, női klub és még sok más.
Alapítója Iványi Orsolya.
Instagram
Facebook oldal
Hírlevél