Éljenek a 40 feletti nők! - NeverOrdinaryWoman

A doveri kikötő fogságában - avagy hogyan érkeztem meg Londonba!

A doveri kikötő fogságában - avagy hogyan érkeztem meg Londonba!

dsc08393.JPG

Ezt a posztot 2011-ben írtam egy másik blogra, amikor kiköltöztem Londonba. Úgy döntöttem, hogy összeboronálom a blogokat, így szépen, sorban, ide költöztetem a bejegyzéseket.

Kiköltözésem Budapestről Londonba igazán kalandosra sikerült.

Amikor véglegesedett a dátum, akkor úgy döntöttem, hogy keresek egy telekocsi szolgáltatást a sok csomag miatt, inkább megyek autóval, a reptéri plusz 1kg/10 euro túlsúlyt sóher voltam kifizetni, meg 3 bőrönddel navigálni nemigen volt kedvem.

Voltam már hosszú autóúton korábban, - bár ez 21 óra lett a vègère - gondoltam kibírom.

Hát, nem is ez volt a gond. Amikor a sofőr jelentkezett, hogy csütörtök helyett pénteken indulunk, mert valami gond van az autóval és el kellett vinni szerelőhöz, kicsit elgondolkoztam, de elhessegettem a gondolatot, a honlapja meggyőző volt, nem lesz itt probléma, mondtam magamnak. (Bár nagyanyám pár héttel előtte szintén elkezdett aggodalmaskodni és ezzel bennem is elültette a csírát, de ahogy mondtam, elhessegettem a gondolatokat.)

Pénteken reggel fél 8-kor megjött az autó, egy hétszemélyes Mercedes, ami elsőre elég kicsinek tűnt. A sofőrön kívül még 2 fiú és egy házaspár voltak az utastársaim. Én elől ültem a sofőr mellett, azt hiszem ez volt a legjobb hely, bár ez is elég kényelmetlen volt 10 óra után.

Felkészülve a 21 órára, jó későn feküdtem le előző nap, így egyből el is ájultam, a nap világos szakaszait sikerült alvással tölteni. Az utasok ebből amúgy azt szűrték le, hogy csöndes típus vagyok. Az éjszaka kemény volt, mert egyrészt fáztam, a bőröndjeim meg az autó tetején, ponyva alatt voltak, ès amatőr módon nem volt nálam meleg ruha, másrészt nehéz volt aludni már. Plusz elkezdett cigizni a sofőr vezetès közben, arra hivatkozva, hogy ne aludjon el, és egyidejűleg bevezette azt a szabályt, hogy bárki cigizhet az autóban. Természetesen csak ő cigizett.

Reggel 7 körül értünk a dunkerque-i kikötőbe, 8-kor indult a komp Doverbe. A kompozás nagyon tetszett, jó idő volt, a színek harsányak és frissek voltak és emellett elfogyasztottam életem első English Breakfast-jét is.

dsc08411.JPG

dsc08430.JPG

dsc08429.JPG

dsc08425.JPG

dsc08414.JPG

dsc08399.JPG

Aztán amikor beszálltunk az autóba a kompon, próbáltunk volna kimenni, nem indult az autó. Annyira nem indult, hogy egy trailer vitt le minket a kompról és aztán jól otthagyott.

Innentől bonyolódik a sztori. Mint kiderül, a csapatban én beszélek egyedül angolul úgy, hogy meg is értsék, mármint az angolok. Így kezdődött a mi kis kálváriánk a doveri kikötőben. A sofőr elkezdett telefonálgatni, de semmi eredményre nem jutott, így elmentünk egy irodába, ahol adtak egy vezetékes telefont és egy telefonszámot, hogy ezt próbáljam, ez egy autómentő.

Felvették, elmagyaráztam, megadtam minden adatot a rendszámtól az autó színéig, mire közölték, hogy akkor hétfőn érte tudnak jönni! Miután ezt megosztottam az ottani office-rel, elém tett egy Yellow Pages-t (!), hogy abból szemezgessek. A lényeg, hogy vagy még 3 autómentővel beszéltem, de senki nem vállalta vagy tagságot kellett volna váltani, ami meg vagy 1000 fontnál kezdődik.

Itt jöttem rà aztàn, hogy sofőrünknek nincs semmilyen euròpai autòs tagsàgija, vagyis igazi kókler volt, szerintem össze-vissza hazudozott is, hogy Új-Zèlandon èlt, aztàn megszòlalni mègsem tudott angolul. Plusz, tőlünk akart pénzt kérni, hogy autómentőt tudjon hívni.

Időközben a 2 fiú útitárs megszervezte, hogy értünk jön egy barátjuk autóval, ennek nagyon örültem, közeledem Londonhoz, gondoltam. Útközben beszéltem egy másik office-rel, akitől megtudtam, hogy itt nincs gyalogosforgalom, tehát én lábon innen nem mehetek ki, aztán azt is megtudtam, hogy az autót nem lehet csak "úgy" otthagyni, mert elszállítják és csak azzal az autóval mehetek ki, amivel lejöttünk a kompról. Itt kezdtem kicsit összeomlani, hiszen akkor màr óràk òta pròbàltam megoldàst talàlni. Meg is kérdeztem, hogy mi van akkor, ha odamegyek egy olyan autóhoz, ami most jött le a kompról és megkérem, hogy vigyen ki. Az officer annyit mondott, hogy ezt ő nem hallotta..

Aztán megjelent egy rendőrautó mellettem és megkérdezte, hogy én vagyok-e a sofőr, mire mondtam, hogy nem, nem én vagyok, én vagyok az, aki beszél angolul. Ezután elkérte mindenki útlevelét, én meg elmeséltem századszorra is a sztorit.

Szerencsére Officer Dean tényleg segíteni akart és telefonon intézett nekünk egy autómentőt (it's on the way). Próbáltam rábeszélni, hogy vigyen ki minket hármunkat a rendőrautóval a kikötőből, merthogy értünk mindjárt itt vannak, de a "sergeant" (hallottam a walkie-talkien) nem engedélyezte, így maradtunk és vártuk az autómentőt.

Időközben megjött az autó értünk és valamilyen csodás módon be tudott jönni hozzánk a kikötő területére. Viszont mi nem mozdulhattunk, mert Officer Dean azt mondta, hogy csak azzal az autóval mehetünk ki, amivel bejöttünk. Eltelt másfél óra, sehol az autómentő, az autós fiúnak pedig indulnia kellett dolgozni, nekem pedig beúszott a kép, hogy még mindig 50 km-re vagyok Londontól.

Ekkor fogtam magam és most elmentem egy másik irodában, a driver's officeba, ahol kisebb hangosabb szóváltás után, végül rámondták az áment, hogy elhagyhatjuk hárman a kikötőt a "fekete" autóval. Tudtam én, hogy figyeltek mindvégig!

Az autòban hagyott hàzaspàr sìrt, amikor otthagytuk őket, de nem volt màs vàlasztàsunk.

Ezután volt még egy kis nüansznyi incidens a vámon is, de itt is elmeséltem a sztorit, amit igazából nem is értettek, így egy legyintéssel tovább engedtek. Ezután a fiúk elvittek egy benzinkúthoz London határába és én onnan boldogan taxiztam be Notting Hillbe..

Összesen 10 óra alatt sikerült elhagynom a kikötőt. Soha nem felejtem el, azt hiszem!

dsc08485.JPG

A tanulságot mindenki szűrje le magának! 

A doveri kikötő fogságában - avagy hogyan érkeztem meg Londonba! Tovább