neverordinary


54 év után egymásba szerettünk. Öt hónappal később leukémiás lettem. 

54 év után egymásba szerettünk. Öt hónappal később leukémiás lettem. 

Ha jól emlékszem június eleje volt, napoztunk a medence mellett, amikor is a pasim átküldött egy New York Times cikket, hogy szerinte ez nekem tetszeni fog. Tetszett. Kétszer elolvastam egymás után. Aztán még párszor később. Ma meg felkeltem, és azt gondoltam, hogy nektek is tetszene. Úgyhogy lefordítottam Delia Ephron, a legendás Nora Ephron húgának írását. A történet igaz.
28ephron-superjumbo.jpg
DELIA EPHRON 

54 év után egymásba szerettünk. Öt hónappal később leukémiás lettem.
Micsoda romantikus bohózat, gondoltam. Tévedtem, viccről itt szó sem volt.

Olyan volt, mintha a saját romantikus bohózatom szereplője lennék.
 
Abból élek, hogy ilyeneket írok. Nővéremmel, Nórával írtuk "A szerelem hálójáb@n" forgatókönyvét, a többi között. Specialitásom: hogyan esnek szerelembe az emberek.

És hogy hogyan kezdődött?

Tavaly augusztusban írtam egy esszét arról, hogyan próbáltam meg kikapcsoltatni a halott férjem telefonját, és min kellett keresztül mennem ezért a Verizon-nál, hogy ez megtörténjen.
Októberben levelet kaptam egy férfitől, aki olvasta a cikket. 
Ugyanaz a férfi volt, akivel 18 éves koromban Nóra összehozott, nyári gyakornok volt a Newsweek-nél. Háromszor randevúztunk, írta a férfi.

72 évesek vagyunk. Mindez 54 éve történt. "Elmentünk a Columbia foci meccsre, hóvihar volt." Írta Peter, miután bevallottam neki válaszlevelemben, hogy egyáltalán nem emlékszem a randijainkra.

Peterből pszichiáter lett, Jung-i analitikus és Bay Area-ban él.

Akadtak kapcsolódási pontjaink. Hasonló problémája volt az AT&T-nél, amikor megpróbálta halott felesége telefonját megszüntetni. Utoljára Szicíliába utaztak együtt, Szirakúzába. Egyik regényem, melynek címe Szirakúza, ott játszódik. Peter mondta, hogy olvasta és nagyon tetszett neki. Tudta, hogy közelítsen egy író szívéhez. 

Akarod folytatni? - kérdezte levelében. Nyilvánvalóan akartam.

Megesküdtem volna, hogy egyáltalán nem érdekelnek már a férfiak, sőt levetkőzni sem akarok egy előtt sem. Elégedett voltam. Nagyszerű barátaim voltak. És volt egy csodálatos házasságom.

És ennek ellenére, Peter ott állt tárt karokkal. És meg beleestem.

Természetesen, rögtön rákerestem a neten.

Mire megtaláltam pár férfivel jól összekevertem. Megtudtam, hogy két könyvet is írt a szexuális kizsákmányolásról. Tanúskodott bíróságon bántalmazott nők mellett. Egy aktivista a nők nevében? Mi ez, valami feminista tréfa? Nemrégiben a Grand Canyon-ban túrázott. Küldött egy képet, amin egy kenuban ül. Pompásan nézett ki.

Miután konzultáltam barátnőmmel, Jessie-vel, aki kiváló ítélőképességgel rendelkezik és rendben találta Peter e-mailjét, válaszoltam neki. Valami bájosat akartam. Arra azért figyeltem, hogy óvatosan megemlítsem, hogy körülbelül  a Greenwich Village-ig szoktam eltúrázni süteményért. Peter rettentően érdekesnek tűnt, de az biztos, hogy semmi esély arra, hogy én valaha is a Grand Canyon közelébe menjek.

Néhány napon belül aztán már egyfolytában emaileztünk. Emlékszem azon gondolkoztam, hogy nincs értelme mást mutatni, mint azt, amilyen vagyok, így aztán őszintén írtam az életemről, a veszteségeimről, a túlélés nehézségeiről. És ő kedvesen válaszolt.

Olyan volt, mint amikor Joe Fox és Kathleen Kelly a A szerelem hálójáb@n-ban, a szívünkkel e-maileztünk. Vagy mint A szerelem hullámhosszán-ban, az óceán két különböző partján laktunk.

Olyan 2 héttel később, jött az elkerülhetetlen mondat: "Delia, azt hiszem jó lenne telefonon beszélnünk."

Hamarosan éjszakába nyúló beszélgetésekbe merültünk. Semmi Facetime vagy Skype, sima telefon - hangok kapcsolódtak össze, úgy, mint amikor fiatal voltam. Nevada-ba ment Hillary Clinton-nal találkozni, végig beszéltük a kétszer 4 órát, amíg oda és vissza vezetett. 
Nem tudtam gondolkozni, sem írni, sem aludni. Tudtam, hogy kezdek szerelembe esni. 72 éves vagyok, hogy történhetett ez? Mindez azonban mindez történt volna, Peter azt mondta, "Delia, azt hiszem, ideje lenne találkoznunk."

A következő héten New Yorkba jött.


A randink napján, a fodrászatban pazar beszárítást kaptam. Persze túlságosan sok időt töltöttem azzal, hogy mit vegyek fel. A vacsora alatt meg képtelen voltam normálisan társalogni. Azt hiszem, megkérdeztem mi a kedvenc színe. Az agyamat teljesen lesokkolta a jelenléte, meg a férjem szelleme is, aki amúgy csak azt akarta volna, hogy boldog legyek. De akkor is.
 
Amikor kijöttünk az étteremből, Peter megcsókolt. A Bowery és a Houston sarkán.

Másnap reggel bepánikoltam. Úgy volt, hogy a Washington Square Park-ban találkozunk.  Nem tudtam elindulni. Felhívtam Jessie-t.
"Hátizsákja van." - mondtam neki
"Észak-Kaliforniában mindenki hátizsákkal jár. Irány a park!" - mondta.

Leültünk egy padra és órákon keresztül beszélgettünk. Meg voltam rémülve. A mi korunkban a halál már ott ül melletted. Ha kinyújtod a kezedet, meg is érintheted. "Senkinek sem kellene kétszer keresztül mennie azon, amin mindketten keresztül mentünk. Ha beteg leszek, ne maradj mellettem."  Emlékszem amikor azt mondtam neki. Persze nem így értettem.
"Soha nem tudnám ezt megtenni."- mondta Peter.
 
Ez nem egy romantikus komédia. Egyáltalán nem az.

Korunkból adódóan felesleges volt titkolózni, így elmondtam Peternek, hogy 7 éve a csontvelőmben rendellenes sejteket találtak. Így aztán félévente el kell mennem Dr. Gail Roboz-hoz, a Weill Cornell Medicine leukémia doktorához, hogy megnézze a véremet és azt mondja, hogy jól vagyok. Petert ezzel sem riasztottam el.

Hetekkel az első randi után, hosszú utazásokat tettünk, egyszer még a Grand Canyon-hoz is elmentünk. Aztán március 9-én elmentem a következő vérvizsgálatra és kiderült, hogy leukémiám van.

A neve A.M.L. azaz akut mieloid leukémia. A kemoterápiát jövő héten kellene kezdenem, mondta Dr. Roboz, CPX-351, egy klinikai kísérleti szerrel, amit a FDA (Szövetségi Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatal) még el sem fogadott. 
Leukémia. A.M.L. A nővérem ebbe halt bele.

Aztán Dr. Roboz mondta, hogy ez nem ugyanaz a betegség. A rendellenes kromoszómák és mutációk miatt az A.M.L. nagyon eltérően viselkedhet különböző betegekben.
Az én verzióm más volt, mint a nővéremé, és Dr. Roboz úgy vélte, hogy jól fogok reagálni a CPX-351-re. Ezért is kaphattam meg a gyógyszert a Weill Cornell programjában.

Hálás voltam ezért, de az kívántam, bárcsak lett volna valami ilyesmi akkor is, amikor Nóra beteg lett. Nagyon hiányzott, jobban mint valaha.

Ahogy a nővérem, én is elkezdtem hazudozni. Jó sokat hazudtam azoknak, akiket szeretek. Akikkel dolgozom. Hogy miért nincs készen a forgatókönyv, vagy hogy miért nem tudok megbeszélésekre járni. Csapnivaló hazudozó vagyok. Ami eszembe jutott éppen, azt hazudtam. Egyszer például egy barátom szemfertőzésével is visszaéltem. Csak arra tudtam gondolni, hogy ha elmondom egy embernek, az elmondja másoknak, és akkor majd mindenki tudni fogja, és úgy fog megjelenni a hírekben, hogy "A nővére is így halt meg, ő is meg fog." 

Védenem kellett a reményt.

Ahogy megtudtam a hírt, Peter másnap jött. Ült az asztalnál, éppen francia pirítóst készítettem, amikor azt mondta: " Össze kellene házasodnunk. Hozzám jössz feleségül?"
"Igen."

Nem praktikust döntést hoztunk. Mindketten éreztük, hogy a betegség még erősebben láttatta szerelmünket. Hétfőn megkaptuk a házassági engedélyt, és megvettük a gyűrűt. Kedden befeküdtem a kórházba.

Össze akarunk házasodni, mondtuk Dr. Roboznak, akiről kiderült, ezt is el tudja intézni. Felolvastuk a fogadalmainkat, Peter főleg a csodákról beszélt, és Cheryl Fox, a kórház káplánja összeadott minket a kórház 14. emeleti ebédlőjében. Az első CPX-351 kezelésben voltam, még kettő volt hátra.

Peter felfüggesztette a praxisát és a kórházi szobámban aludt. Nem volt olyan pillanat, amikor ne lett volna pozitív. Egyszer sem. Sokáig kórházban lenni, olyan mint egy alagútban, elmosódott emberek ellenőrzik az életjeleidet, ételek érkeznek, amiket nem akarsz megenni, kényszeríted magadat, hogy sétálj a folyosón, hogy legyen erőd. A félelem és a remény harcol a szívedért és az elmédért. Minden este amikor elaludtam a kórházi ágyban, láttam Petert olvasni a pótágyon, arra várva, hogy előbb aludjak el, mint ő.

25 nappal később kiengedtek a kórházból. Az utolsó csontvelő biopszia szerint, remisszióban voltam.

Remisszió. Egy igazán figyelemre méltó szó.

Egy héten belül újra írtam. Peterrel operába mentünk. De továbbra is elkerültem a barátokat és a családtagokat. Amikor számomra kedves emberekkel találkoztam, előadtam azt az életemet nekik, amelyik már nem is létezett. (Kihagyva a házasságot - ezt hogyan magyaráztam volna meg?)

A titkolózás aztán egyre nagyobb teher lett, elszigetelt. Egyszerűen nem illett hozzám.

Nagyon remélem, hogy az FDA jóváhagyja a CPX-351-et. Mindenki számára hozzáférhetővé kellene tenni, akinek szüksége van rá. Kötelességem ezt elmondani.

Ránézek Peterre és azon gondolkozom, hogy történhetett meg velünk ez a csoda. A nővérem, persze. Ő már 54 évvel ezelőtt gyanította, hogy egymásnak lettünk-e teremtve azaz E.V.E.T. (A Szerelem hullámhosszán-ból) Köszönöm Istenem, hogy Peter olvassa a New York Times-ot. Köszönöm Istenem a nagylelkű szívét. Említettem már, hogy a CPX-351-től nem hullik ki a haj? Persze, azt kellene mondanom, hogy ez egyáltalán nem fontos, amikor élet és halál között vagy, de igenis az. Összetöri a szíved. Számít. Minden számít. Főleg a szerelem.

Eredeti, angol cikk itt.
54 év után egymásba szerettünk. Öt hónappal később leukémiás lettem.  Tovább